köszönöm! ♥

A pénteki napom - ha eddig szar napjaim voltak, akkor az - szörnyű volt.. annyira ki voltam akadva, minden összejött, és - bár nem akartam - elsírtam magam párszor, amikor a Rencsúval beszéltem, akkor meg.. hát.. zokogássá nőtte ki magát a kis pityergésem..
Azt hiszem, eljött az a rész, amikor is meg kell köszönnöm annak a pár embernek, akik ott voltak velem, hogy törölgették a könnyeimet, próbáltak vigasztalni, és mindent bevetettek - többek között azt, hogy őszintén beszéltek a hasonló problémáikról -, hogy megnyugodjak. Tehát, KÖSZÖNÖM! ♥

[ nsgr. ♥ ]

Nos, most beszéljünk kicsit a múltról! Én nem vallom a ' carpe diem ' elvet, nem mondom, hogy 'temessük a múltat!' - ugyanis a múltam elég erős kihatással van a jelenemre és a jövőmre egyaránt.. Nem véletlen, hogy - bár ilyet már régen nem csináltam - ha a bicikli csomagtartóján ülök, kicsit felemelem a lábamat, nehogy beakadjon. Régen volt olyan hogy beakadt, elestünk és nem csak én sérültem meg a saját idiótaságom miatt.. Remélem érthető ez így. Mindenképpen óvatosabb lettem, de nem csak ezt hozhatnám fel példának. A másik, a legfontosabb precedens az a depresszió közeli állapotom - azóta, mióta kigyógyultam, ösztönösen élem az életemet, a boldogság apró morzsái után kutatva. Természetesem nem mindig sikerül, ahogy a péntek sem ehhez a hozzáálláshoz méltón alakult.
Ez a depressziós dolog kb. két éve kezdődött, az okot nem írom le, ugyanis nem oldódott meg, ezért nehéz lenne kiadni. Ez az, amit senkinek nem mondok el, akármennyire is megbízható. Sajnálom! Abban az időben - úgy beszélek, mint valami 100 éves nénike - tényleg minden rossz volt, és nem értettem, hogy miért nem tudom levezetni, miért kell nekem ennyi idősen ilyen gondokkal küzdeni. Végül megtaláltam a módját, hogy kicsit összeszedjem piciny, érzékeny, összetört lelkem maradványait. Kiszedtem a faragó pengéjét, és csodálatosan kreatívat alkottam. Eleinte a szüleim előtt rejtegettem, de utána már az sem érdekelt, ha feltűnik nekik a harsogó kiáltásom, hogy ' hé! segítsetek már! '. Ennek nem volt más eredménye, csak az, hogy szánakozva, a pszichológus felkeresésének gondolatát ízlelgetve, értetlenül pillantottak rám, én pedig nem értettem, hogy miért nem normális, hogy én is megtaláltam végre a nyugalmat. Mindenki máshogy csinálja, ki így, ki úgy. Én így. Miért gond ez?!
Később - mint oly' sok esetben a történelem során - a barátaim segítettek rajtam. De az benn az ironikus - ?! -, hogy nekik erről talán fogalmuk sem volt, hogy mennyit jelent az nekem, hogy elviselik a hisztiimet, az érzelemkitöréseimet. Szerencsére ismertek ekkor már annyira, hogy tudták mit kell tenniük - pontosabban mit nem. Hagyták, hogy kibontakozzak, meg sem szólaltak, talán rám sem néztek. Ez kellett. Amikor kicsit lecsillapodtam, csak néztek - bátorítóan, de nem a ' nyugodj meg, minden jobb lesz egyszer ' tekintettel, hanem a ' nem érdekel mi lesz, fejre is állhat a világ, mi itt leszünk neked ' nézéssel. Itt az ideje, hogy ezt is megköszönjem. KÖSZÖNÖM! ♥
Pici bejegyzés pici vége: Viszontlátásra! ;d