Az ember nem is gondolná, hogy ha nekiáll valaminek - értem itt most az új dizájnra -, hogy az mennyi időt igénybe vesz. Gondolkodtam, hogy már régen írtam a blogomba - egész pontosan az ókorban -, volt ihletem, hát jó - írni akartam. Aztán szépen rájöttem, hogy nem tetszik már, ahogy kinéz, újítani akartam. Váltottam hátteret. De akkor már a betűk színét is meg kellett változtatni. Na, akkor láttam meg, hogy új betűtípusok vannak. Ki kellett próbálni az összeset. Végül maradtam a legegyszerűbbnél a legtöbb helyen. Amit meguntam, megváltoztattam, de a végén már azt is untam, hogy dolgozni kell vele. Természetesen nem fizikai próbatétel volt, csak egész egyszerűen mentálisan nem bírtam már. Ha erre most annyit mondok, hogy csak össze kell hasonlítani ezt a pár mondatot az élettel, akkor alkottam egy metaforát? Na, mindegy.
Egész végig azon gondolkoztam, már meg is fogalmaztam, hogy mit fogok írni az új bejegyzésbe. Mikor oda jutottam volna, már nem számított. Nem volt érzés amit kiadjak magamból. Ezért kezdtem el ezt írni. De a végét már én sem tudom, hogy mi lett volna. Valószínűleg ez sem volt a legfontosabb momentuma az életemnek.
Mostanában egyre többször érzem, hogy nem is érdekel semmi. Szeretnék valakinek valamit mondani, Ő hosszasan beszél még előtte, én meg már mire befejezi, nem akarok közölni semmit, ami velem kapcsolatos. Már nem mintha baj lenne, hogy beszél, meg nem is azt érzem, hogy nem hallgat meg. Nem. Egész egyszerűen belegondolok, hogy az én mondanivalóm az övéhez képest milyen szinten van. Mérlegelek. Az eredmény legtöbbször borzalmas, úgyhogy hagyom is.
- És nálatok volt valami érdekes?
- Nem.
Kb. ennyi. Engem ez nem bánt - nem érdekel. Azt kell, hogy mondjam, hogy már az emberek sem érdekelnek. Nem akarok kapcsolatokat kialakítani, mert félek, hogy csalódnék. Nekem nem az a normális, amivel nap mint nap találkozom akár az utcán, akár az iskolában. Már komolyan mondom, félek az emberektől..
Na, jó.. mindegy. Viszontlátásra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése