várom a nyarat és már most tervezzük, hogy melyik napon mit fogunk csinálni. készítünk egy jó nagy naptárat, amibe minden négyzetbe beírjuk, hogy ki hol lesz. ez alapján tervezzük a közös nyaralást a Balaton♥n és a nyári munkát. nem hagyom, hogy akár egy olyan napom is legyen, amin unatkoznom kell. uu, de jó lesz már. :)
holnap megyünk az aranyünnepre :d fehérváron az országalmánál lesz egy rendezvény, amin ott lesznek a fehérvári hokisok, a focisták és a kosarasok. lehet velük beszélgetni, képet csinálni, autogramot osztogatnak, meg ilyenek. olyan jó lesz, mert nagyon régen láttam már őket úgy együtt. ráadásul civilben. *___*
hétfőn tüntetés lesz - amire szintén megyünk - a lánykolesz bezárása ellen. zöld lufik lesznek. este hétkor kezdődik és nem tudom, hogy meddig tart, de kilencre szerintem simán vége, szóval még viszonylag időben hazaérek.
Most egy pár napig - illetve hétig.. nem tudom pontosan - nem volt netem, ezért nem voltam valami aktív.. most meg ráérek. Egész nap itthon ülök, fekszem, alszom etc.
Beteg vagyok - ismét. Tegnap este 39.7 volt a lázam, ami mára drasztikusan csökkent: 38.5.
Yeah!
Nem is baj, hogy nem írtam, úgysem történt semmi érdekes..
Nemsokára vége a tanévnek, én meg itt állok szar jegyekkel témazárók tömkelege előtt erőtlenül. Mindenből sikerült rontanom.
elmegy. nem látom - talán már soha többet. nem vagyok szerelmes vagy ilyesmi. rajongok, szeretném megismerni. írni akarok neki. nem megy.
hiányozni fog. már csak az is, hogy lássam.
rettenetesen nagyot csalódtam. uuristen! hát, én ezt nem gondoltam volna. az egyik vicces, a másik megdöbbentő és uuristen! most nem tudom, hogy mi van. nem akarok már semmit se csinálni.. kedden megyünk kirándulni, de azon gondolkozom, hogy elmenjek-e egyáltalán. őszintén, semmi kedvem mozogni. bár jó helyre megyünk. ez pedig a vonzó része a dolognak..
♥
2011. április 26., kedd
- jaaj! ma megyek haza! :|
- hát, akkor én meg holnaptól magammal társalgok..
* nevet, nevetek *
- oh, szívesen itt maradok! :) nem olyan fontos, hogy otthon legyek.
a legjobb az egészben, hogy finom a kaja és annyit fogyasztok belőle, amennyi jól esik. nem hiszem, hogy történt már olyan, hogy valamelyik kedves rokon keveset főzött-sütött volna a kelleténél és ezért nem jutott a sok-sok vendégnek.
továbbra sem tudok rajongani az ünnepekért. olyan emberekkel kell találkoznom, akikkel azelőtt talán a csodás 15 évem alatt kétszer. nos, így nem túl vonzó. meg persze a bárgyú beszélgetések! ' jaaaaaj! hogy megnőttél!.. hány éves is vagy? ' a válasz: ' hehe -buta vigyor -, 15 ' ahelyett, hogy ' mit gondolt? 10 éve látott utoljára és én meg nem növök semmit?? '
ilyenkor a legjobb megoldás, hogy tűrni kell a bájcsevejt.. nincs más választás!
szerencsére idén még nem volt részem ilyesmiben. de nem úszom meg.
alapból frusztrál, hogyha 5-nél több ember figyelme szegeződik rám egyszerre.. már akkor is, ha jól ismerem az illetőket. én ezt nem bírom!
jó.. már csak a holnapi nap van - mit beszélek én?! már hétfő van, szóval már csak a mai nap van. túl kell élni, aztán csá! nyugtat, hogy jóóó sokat kajálhatok a finomabbnál finomabb gasztronómiai alkotásokból.
sok-sok érzés kavarog most bennem. én nem ezt akartam. nem is gondoltam bele, hogy ilyen rossz lesz majd. meggondolatlan és idióta voltam. egyedül maradok. miért is kellenék már akárkinek is, mikor egy ilyenre nem vagyok képes?! mit csodálkozok aztán, hogy egy szép, kerek és jó nagy nulla vagyok?! f*szom belé már! :|
Nem véletlenül próbáltam kicsit eltűnni az utóbbi időben. Felfüggesztettem a facebook fiókomat, az msn jelszavamat pedig már el is felejtettem, mert egyáltalán nem használtam.Nem is olyan régen - kb. 2-3 hete - ' szerencsére ' ez megváltozott. Kicsit szociálisabb lettem. Ma meg megint ott vagyok, hogy rohadjon már meg az összes közösségi portál; inkább nem szeretnék tudni arról, ami ott folyik. Olyan tények elé állítottam magamat ezzel a nagy visszatérésemmel, ami sokkol. Nem tudom, hogy hogy lehettem olyan naiv, hogy azt reméltem, hogy majd most más lesz. Hát persze! Más lett. Minden sokkal rosszabb.
Most nem futok el, akármennyire is szeretnék. Érzek annyi erőt magamban, hogy ha legyőzni nem is sikerül a gondokat, legalább elviseljem. Nem biztos, hogy érthető, hogy nekem ekkora traumát tud okozni egy közösségi portál, pedig ez így van. Burkoltan. Mondom, az zaklat fel, amit ott látok: megdöbbentő üzenőfali bejegyzések, szintén sokkoló képek. Úristen! Mégis mi a szar folyik itt?
És elérkezett a megváltás! Valami csoda folytán Várpalotára kerültem - és még csak kedd van! Na, erre varrjál gombot! ;d Amúgy azért nem akartam eljönni ilyen ' korán ', mert szerdán lenne kézi meccs - és számítottak rám, de sajnálom: valami közbe jött. És ez nem csak egy olcsó kifogás! Tényleg el kellett jönnöm - persze nem azt mondom, hogy vasvillával kergettek, én meg bőgve ordítottam, hogy ' de neeeeee! ' -, szó nem volt ilyesmiről. :d Olyan élvezetes látni az életvidám, idegen arcokat! Nem az a szokásos, savanyú-gonosz pofa-tenger. -.-
Úgy beégtem! :|
f u c k !
Nos, ' mindenhol jó, de legjobb otthon '. Hát persze! Ez teljes mértékben igaz, ha az otthonod a családot, a házat, a közös emlékeket, az együtt töltött gyönyörű, nyugodt perceket jelenti. Ez nálam nem az otthon fogalma, az teljesen más. Ha minden szónak az ellentétét veszem ebben az idilli kis mondatban. .. csúnya, ideges órákat. Kicsit erőltetett, de ez most kit érdekel?! A lényeg a lényeg. Nekem nem is tudom, hogy hol van az otthonom, mert abban a házban, abban a faluban, ilyen körülmények között biztos, hogy nem.
Ma voltunk sétálni és vásárolni. Csodás nap volt. Főleg az a kárörvendés, amikor láttam a szegény, megtört, gondterhelt diákokat kibattyogni az iskolák kapuin. Muhhahahahaa! Tudom: nem szép dolog. Szégyellem magam! - csak vicceltem!
Ismét csodálatosan meghosszabbítottam a szünetemet: ezen a héten már nem megyek suliba. Cuz i'm awesome; most mi az a két nap?! Mert szerdán úgyis DÖK-nap lesz. Mondjuk épp ezért nem megyek - ' kilencedikesek bemutatkozásán ' kellene égetni magunkat. Igen. Bemutatkozás. Áprilisban. -.-' Alapból szar az egész elgondolás, ráadásul minden osztály táncol vagy valami értelmeset ad elő, a mi osztályunk meg Csillag születik-et (!), amiben két produkció fog szerepelni: a táncosok meg a hupikék törpikék (!!). Kíváncsi lennék, hogy jut eszébe egy 15 éves embernek ilyesmi. Na, igazából csak ezért nem megyek. Szerintem érthető. Osztályfőnök biztos, hogy ki fog akadni.. hát, sajnálom!
Valamelyik nap megyek Várpalotára, végre! Már annyira jó lesz kimozdulni egy kicsit. Csak az a baj, hogy rövid a szünet. Leghamarabb talán szerdán tudok elmenni, úgy elfogadhatóbb, mint - az eredeti tervem szerint - pénteken.
Egész héten hoki-lázban égek! Elkezdődött végre a vb. Már annyira vártam. Tegnap a hollandok ellen játszottak, és nyertek is 7-3-ra, ami azért elég jó, főleg a nyitómérkőzés fényében. Ma Dél-Korea ellen lépnek pályára, hát, azért ez nem lesz olyan könnyű, de reméljük a legjobbakat!
Annyira szép idő van. Ha kinézek az ablakon egyből az jut eszembe, amikor együtt fetrengtünk a fűben, futkároztunk az udvaron. Nem is lesz igazi nélküle a nyár. Istenem! Úgy hiányzik. Elviselhetetlen. Nem is tudom így élvezni a napsütést. Nekem szükségem van rá a kiteljesedésemhez. Mi lesz velem? Nem tudok ennyi mindent feldolgozni! Feladom. Rettenetesen hiányzik. ♥
Annyira SZÜKSÉGEM VAN már a nyárra, hogy az hihetetlen. Nyomasztóak a hétköznapok, mert mikor suliban vagyok, akkor még elviselhető, de ha hazaérek, na akkor kb. azt érzem, hogy szívesebben halnék meg, minthogy itt szenvedjek igen rövidke földi életem legzavarosabb időszakában. Egész egyszerűen az iskolában elpocsékolom az összes energiámat a szükséges, alkalomhoz illő álarc felöltésére. Mostanában rengeteget nevetek - talán már meg is őrültem és ezért, de lehet, hogy csak a saját figyelmemet terelem el.
Lassacskán tudatosult, hogy kezdek két életet élni. Egyet társaságban - Oscar-díjra jelölhető színészi alakítás mellett; egyet pedig a valóságban - kiadva magamból mindazt, amit addig rejtegetek. Ennyi mindent nem bírok ki..
Mély sóhajok között alattomosan megbúvó pillanatok, amikor azt hiszem, hogy minden megváltozik egyszer. Ez már sosem fog.. Ő örökre ... Istenem! Még leírni sem vagyok képes!
A pénteki napom - ha eddig szar napjaim voltak, akkor az - szörnyű volt.. annyira ki voltam akadva, minden összejött, és - bár nem akartam - elsírtam magam párszor, amikor a Rencsúval beszéltem, akkor meg.. hát.. zokogássá nőtte ki magát a kis pityergésem.. Azt hiszem, eljött az a rész, amikor is meg kell köszönnöm annak a pár embernek, akik ott voltak velem, hogy törölgették a könnyeimet, próbáltak vigasztalni, és mindent bevetettek - többek között azt, hogy őszintén beszéltek a hasonló problémáikról -, hogy megnyugodjak. Tehát, KÖSZÖNÖM! ♥
[ nsgr. ♥ ]
Nos, most beszéljünk kicsit a múltról! Én nem vallom a ' carpe diem ' elvet, nem mondom, hogy 'temessük a múltat!' - ugyanis a múltam elég erős kihatással van a jelenemre és a jövőmre egyaránt.. Nem véletlen, hogy - bár ilyet már régen nem csináltam - ha a bicikli csomagtartóján ülök, kicsit felemelem a lábamat, nehogy beakadjon. Régen volt olyan hogy beakadt, elestünk és nem csak én sérültem meg a saját idiótaságom miatt.. Remélem érthető ez így. Mindenképpen óvatosabb lettem, de nem csak ezt hozhatnám fel példának. A másik, a legfontosabb precedens az a depresszió közeli állapotom - azóta, mióta kigyógyultam, ösztönösen élem az életemet, a boldogság apró morzsái után kutatva. Természetesem nem mindig sikerül, ahogy a péntek sem ehhez a hozzáálláshoz méltón alakult. Ez a depressziós dolog kb. két éve kezdődött, az okot nem írom le, ugyanis nem oldódott meg, ezért nehéz lenne kiadni. Ez az, amit senkinek nem mondok el, akármennyire is megbízható. Sajnálom! Abban az időben - úgy beszélek, mint valami 100 éves nénike - tényleg minden rossz volt, és nem értettem, hogy miért nem tudom levezetni, miért kell nekem ennyi idősen ilyen gondokkal küzdeni. Végül megtaláltam a módját, hogy kicsit összeszedjem piciny, érzékeny, összetört lelkem maradványait. Kiszedtem a faragó pengéjét, és csodálatosan kreatívat alkottam. Eleinte a szüleim előtt rejtegettem, de utána már az sem érdekelt, ha feltűnik nekik a harsogó kiáltásom, hogy ' hé! segítsetek már! '. Ennek nem volt más eredménye, csak az, hogy szánakozva, a pszichológus felkeresésének gondolatát ízlelgetve, értetlenül pillantottak rám, én pedig nem értettem, hogy miért nem normális, hogy én is megtaláltam végre a nyugalmat. Mindenki máshogy csinálja, ki így, ki úgy. Én így. Miért gond ez?! Később - mint oly' sok esetben a történelem során - a barátaim segítettek rajtam. De az benn az ironikus - ?! -, hogy nekik erről talán fogalmuk sem volt, hogy mennyit jelent az nekem, hogy elviselik a hisztiimet, az érzelemkitöréseimet. Szerencsére ismertek ekkor már annyira, hogy tudták mit kell tenniük - pontosabban mit nem. Hagyták, hogy kibontakozzak, meg sem szólaltak, talán rám sem néztek. Ez kellett. Amikor kicsit lecsillapodtam, csak néztek - bátorítóan, de nem a ' nyugodj meg, minden jobb lesz egyszer ' tekintettel, hanem a ' nem érdekel mi lesz, fejre is állhat a világ, mi itt leszünk neked ' nézéssel. Itt az ideje, hogy ezt is megköszönjem. KÖSZÖNÖM! ♥ Pici bejegyzés pici vége: Viszontlátásra! ;d
